Aliz kalandjai Csodaországban
Alice’s Adventures in Wonderland in Hungarian

By Lewis Carroll, translated into Hungarian by Anikó Szilágyi

Click on the book cover on the right to order this book from Amazon.co.uk!

Or if you are in North America, order the book from Amazon.com!

„Arrafelé egy Kalapos lakik” – intett a Macska a jobb man­csával, „arrafelé pedig” – mutatta a másik mancsával, „az Áprilisi Nyúl. Bármelyiküket felkeresheted; mindketten bolondok.”		“In that direction,” the Cat said, waving its right paw around, “lives a Hatter: and in that direction,” waving the other paw, “lives a March Hare. Visit either you like: they’re both mad.”
„De én nem akarok bolondok közé menni” – jegyezte meg Aliz.		“But I don’t want to go among mad people,” Alice remarked.
„Ó, az ellen nem tehetsz” – válaszolta a Macska, „mi itt mind bolondok vagyunk. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.”		“Oh, you ca’n’t help that,” said the Cat: “we’re all mad here. I’m mad. You’re mad.”
„Honnan tudod, hogy bolond vagyok?” – kérdezte Aliz.		“How do you know I’m mad?” said Alice.
„Az kell hogy legyél” – mondta a Macska, „különben nem jöttél volna ide.”		“You must be,” said the Cat, “or you wouldn't have come here.”
Lewis Carroll álnéven írt: Charles Lutwidge Dodgson volt az igazi neve, és matematikát tanított az Oxfordi Egyetem Christ Church kollégiumában. Dodgson 1862. július 4-én kezdte el a mesét, amikor csónakkirándulásra ment a Temzén Robinson Duckworth tiszteletessel, a tízéves Alice Liddell-lel, a kollégium esperesének lányával és Alice két testvérével, a tizenhárom éves Lorinával és a nyolcéves Edith-tel. Ahogy a versben olvasható a könyv elején, a három kislány megkérte Dodgsont, hogy mondjon nekik egy mesét, ő pedig eleinte vonakodva kezdte mesélni nekik a történet első változatát. Sok félig elrejtett utalás található ennek az ötfős társaságnak a tagjaira a könyv szövegében, amely végül 1865-ben jelent meg.		Lewis Carroll is a pen-name: Charles Lutwidge Dodgson was the author’s real name and he was lecturer in Mathematics in Christ Church, Oxford. Dodgson began the story on 4 July 1862, when he took a journey in a rowing boat on the river Thames in Oxford together with the Reverend Robinson Duckworth, with Alice Liddell (ten years of age), the daughter of the Dean of Christ Church, and with her two sisters, Lorina (thirteen years of age), and Edith (eight years of age). As is clear from the poem at the beginning of the book, the three girls asked Dodgson for a story and reluctantly at first he began to tell the first version of the story to them. Many half-hidden references are made to the five of them throughout the text of the book itself, which was published finally in 1865.
Budapesten felnőve az 1990-es években azt tapasztaltam, hogy Aliz különleges helyet foglal el a magyar gyerek­iro­dalomban. Mindenki hallott a könyvről, de kevesen ismerték igazán. A szereplőket leginkább a számos filmadaptációból tudtuk beazonosítani, főleg a Disney rajzfilmből, vagy esetleg különböző rövidített változatokból, az eredeti szöveget azonban nem sokan olvasták. A könyv angol klasszikusként ismert volt, de egyelőre nem vált magyar kedvenccé.		Growing up in Budapest in the 1990s I found that Alice occupied a unique position in children’s literature in Hungary. It was a book everyone had heard of but few were actually familiar with. Our knowledge of the characters came primarily from the various film and television adaptations, especially the Disney one, or perhaps from the numerous abridged versions, and only rarely from having read the original work. The book was certainly well-known as an English children’s classic, but had not quite achieved the status of a Hungarian favourite.
Én gyerekkoromban magyarul olvastam először Alizt, és nagyon tetszett; később elolvastam angolul is, és a rajongója. lettem. Egy kétnyelvű kiadást lapozgatva jutott eszembe először, hogy újra kellene fordítani, a könyv ugyanis Kosztolányi Dezső 1935-ös magyar fordítását tartalmazta.1 Ahogy a hatodik fejezet végére értem, ahol Aliz először látja meg az Áprilisi Nyúl házát, valami feltűnt a magyar szöveg­ben. Amikor Carroll narrátora leírja a házat, megtudjuk, hogy „a kémények fül alakúak voltak, a tető pedig szőrrel volt borítva” (“the chimneys were shaped like ears and the roof was thatched with fur”). A magyarban ez a követ­kezőképpen hangzott: „Nem kellett sokáig mennie, egyszer csak ott volt előtte Április Bolondjának a háza. Nyomban sejtette, hogy ez az a ház. A két kéménye sután kétfelé állt, a teteje pedig széllel volt bélelve.”		I read Alice in Hungarian as a child and loved it; later I read it in English and considered myself a fan. The idea of retranslating Alice’s Adventures in Wonderland first occurred to me when I was skimming through a bilingual edition containing a 1935 Hungarian translation by renowned poet Dezső Kosztolányi.1 As I got to the end of Chapter VI, where Alice first sees the house of the March Hare, I noticed something peculiar in the translated text. When Carroll’s narrator describes the house, we learn that “the chimneys were shaped like ears and the roof was thatched with fur”. In the Hungarian this becomes the following: “Nem kellett sokáig mennie, egyszer csak ott volt előtte Április Bolondjának a háza. Nyomban sejtette, hogy ez az a ház. A két kéménye sután kétfelé állt, a teteje pedig széllel volt bélelve.” [She did not have far to go, suddenly the house of April’s Fool stood before her. She suspected straight away that this was the right house. The two chimneys were pointing clumsily in opposite directions, and the roof was lined with wind.]
„Április Bolondja” (az eredetiben „Márciusi Nyúl”) való­ban „széllelbélelt”, mégis úgy éreztem, ez a kifejezés itt vala­hogy nem helyénvaló. Bizonyos értelemben okos meg­oldás, hiszen a Márciusi Nyúl állatra utaló tulajdonságai eltűnnek, de a humor megmarad. Miért nem illik mégsem a történetbe?		“Lined with wind” is a Hungarian idiom meaning ‘feather­brained’ or ‘fidgety’, adjectives that certainly apply to the March Hare or, in Kosztolányi’s translation, “April’s Fool”. I still felt that the Hungarian expression was somehow inap­pro­priate. It is a clever attempt, as the humour is retained but the references to the March Hare’s animal qualities (“shaped like ears”, “thatched with fur”) are removed. Why, then, does it seem incongruous in the narrative?
Az a gond, hogy Kosztolányi áthelyezi az abszurditást a narrátor hangjára, és ezáltal megsérti a forrásszöveg dinamikáját, ahol az abszurd a szereplők mondandójára korlátozódik. Bár sok csodálatos esemény történik Carroll meséjében, a narrátor objektívnek és racionálisnak tűnő hangon tudósít róluk. Aliz sokszor azért vicces, mert a szereplők abszurd dolgokat csinálnak vagy mondanak, a narrátor pedig száraz, szarkasztikus megjegyzéseket tesz ezekre. Jó példa erre az a monológ, amit Aliz a nyúlüregben lefelé zuhanva ad elő (ami ugye egy nagyon valószínűtlen szituáció), majd a narrátor zárójelben kommentálja (a magyar fordítás a sajátom): “After such a fall as this, I shall think nothing of tumbling downstairs! How brave they’ll all think me at home! Why, I wouldn’t say anything about it, even if I fell off the top of the house!” (Which was very likely true.) „Egy ilyen esés után a lépcsőn legurulni igazán semmiség lesz! Milyen bátornak fognak tartani otthon! Meg se fogok mukkanni, még akkor se, ha leesem a háztetőről!” (Ebben valószínűleg igaza is volt.)		The reason is that here Kosztolányi transfers the absurd to the narrative voice, thereby violating the dynamics of the source text, where the absurd is restricted to the rhetoric of the characters. Although a great number of magical events occur throughout Carroll’s story, the narrator dutifully recounts them in what seems to be an objective, rational voice. Much of the humour in Alice lies in the characters saying or doing absurd things, or magical events occurring, and the narrator commenting on them with dry sarcasm, which highlights the contrast between fantasy and realism. A case in point is the monologue Alice delivers while she is falling down the rabbit-hole—a rather improbable situa­tion—followed by the narrator’s remark in brackets: “After such a fall as this, I shall think nothing of tumbling downstairs! How brave they’ll all think me at home! Why, I wouldn’t say anything about it, even if I fell off the top of the house!” (Which was very likely true.)
Egy jó fordításhoz nagyon fontos ennek a működési mechanizmusnak a megértése. Ezenkívül a Koszto­lányi-vál­tozat, bár roppant kreatív és szórakoztató, nem felel meg a fordításokat illető kortárs elvárásoknak, mert a huszadik század eleji fordítási normák sokkal nagyobb szabadságot engedtek a fordítónak, mint a maiak. A mai olvasó általában nagyobb hasonlóságot vár el forrás és cél között, úgyhogy pontosabb és modernebb Aliz-fordításra volt szükség.		Awareness of such a key feature of the source text is crucial to a good translation. Kosztolányi’s version, although very creative and entertaining, does not conform to contemporary ideas of what a translation should be, because translation norms in the early twentieth century afforded translators much greater liberty than current ones do. Today’s readers gener­ally expect closer parity between source and target, which is one of the reasons why a more accurate and up-to-date translation of Alice’s Adventures in Wonderland was needed.
A „March Hare” (‘márciusi nyúl’) lefordítása problémát jelent, hiszen a magyarban a nyulakról nem asszociálunk bolondságra. „Május Szamara” nyilvánvaló megoldás lenne, csakhogy ez nem illik John Tenniel illusztrációihoz, amelyek egy nyulat ábrázolnak. Kénytelen voltam tehát az általam második legjobbnak ítélt megoldáshoz folyamodni: „Áprilisi Nyúl”-nak neveztem el, mivel ez legalább részben utal a bolondságra, talán jobban, mint a Varró Zsuzsa és Dániel 2009-es fordításában használt „Pünkösdi Nyúl”.		An obvious solution to the problem of rendering “the March Hare” in Hungarian, where hares have no connotation of madness, would be translating it as Május Szamara (“May’s Donkey”), after the saying “April’s Fool, May’s Donkey”. This, however, would be inconsistent with John Tenniel’s illustrations depicting a hare. I settled for what I thought was the second best solution: I called him “the April Hare”, as this partially retains the reference to madness, perhaps more so than “Pentecostal Hare” in the 2009 translation by Zsuzsa and Dániel Varró.
Az udvar megjelenését leíró rész „A királynői krokettpálya” című fejezetben szintén azt bizonyítja, hogy a Kosztolányi-változat nem felel meg a modern fordítási normáknak: First came ten soldiers carrying clubs: these were all shaped like the three gardeners, oblong and flat, with their hands and feet at the corners: next the ten courtiers: these were ornamented all over with diamonds, and walked two and two, as the soldiers did. After these came the royal children: there were ten of them, and the little dears came jumping merrily along hand in hand, in couples: they were all ornamented with hearts. Next came the guests, mostly Kings and Queens, and among them Alice recognized the White Rabbit: it was talking in a hurried nervous manner, smiling at everything that was said, and went by without noticing her. Then followed the Knave of Hearts, carrying the King’s crown on a crimson velvet cushion; and, last of all this grand procession, came THE KING AND THE QUEEN OF HEARTS.		Another example of the ways in which Kosztolányi’s ver­sion falls short of modern expectations is the passage describing the court’s appearance in the chapter titled “The Queen’s Croquet-Ground”: First came ten soldiers carrying clubs: these were all shaped like the three gardeners, oblong and flat, with their hands and feet at the corners: next the ten courtiers: these were ornamented all over with diamonds, and walked two and two, as the soldiers did. After these came the royal children: there were ten of them, and the little dears came jumping merrily along hand in hand, in couples: they were all ornamented with hearts. Next came the guests, mostly Kings and Queens, and among them Alice recognized the White Rabbit: it was talking in a hurried nervous manner, smiling at everything that was said, and went by without noticing her. Then followed the Knave of Hearts, carrying the King’s crown on a crimson velvet cushion; and, last of all this grand procession, came THE KING AND THE QUEEN OF HEARTS.
Ezt a bekezdést magyarra fordítani nagy kihívás. A „bunkósbotot cipelő katonák”, a „gyémántokkal díszített” udvaroncok, a „szívekkel díszített” királyi csemeték és a lapátot vivő kertészek mind a kártyapakli négy színére utalnak, hiszen az angol clubs lehet ’bunkósbotok’ és ’treff’ is, a diamonds ’gyémántok’ és ’káró’, a hearts ’szívek’ és ’kőr’, a spades pedig ’lapátok’ és ’pikk’. Ez a kettőség természetesen hiányzik a magyarból, és Kosztolányi szövegében semmi arra utaló jel nincs, hogy megpróbálta volna lefordítani ezeket a többjelentésű szavakat, vagy legalább az egyik jelentésüket: a színek egész egyszerűen nem jelennek meg a szövegben.2		This paragraph is a real challenge to translate into Hungarian. The “soldiers carrying clubs”, the courtiers “ornamented all over with diamonds”, the royal children “ornamented with hearts” and the gardeners with their spades are all of course references to the four suits of cards. No such homonymy exists in Hungarian between the words corresponding to the two meanings of “clubs”, “diamonds”, “hearts”, and “spades”. In Kosztolányi’s text no effort seems to have been made to translate the plural meanings, or even to choose one and leave out the rest: there is no mention of clubs, diamonds or spades in either sense.2
Az egyik legnagyobb nehézséget ebben a szövegrészben a „Queen of Hearts” okozza. A kártyalap neve angolul „Szív Királynő” (azaz ’Szívek Királynője’), magyarul viszont „Kőr Dáma”, ami nem tartalmaz sem uralkodói státuszra való utalást, sem az angol kifejezés iróniáját (a „Szívek Királynője” borzasztó figura, akit minden más szereplő utál). Ahol Kosztolányi fordításában „Szív Királynő” áll, a Varró testvérekében pedig „Kőr Dáma”, ott az én fordításomban a hibrid „Kőr Királynő”, mivel fontosnak éreztem a kontraszt hangsúlyozását két tényező között: az egyik a szereplő hatalma, amely lehetővé teszi, hogy jobbra-balra lefejezési parancsokat osztogasson, a másik pedig az a tény, hogy végsősoron ő csak egy darab kartonpapír.		One of the biggest difficulties in translating this section is finding an equivalent for “Queen of Hearts”. The card is called kőr dáma in Hungarian, kőr being the transliteration of the French word cœur ‘heart’, and dáma the Hungarian word for ‘dame’. The term kőr is only used in the context of cards, the standard word for ‘heart’ being szív. Keeping the name of the card would then mean losing the reference to royalty (a dame is not a queen) as well as the irony of the epithet (Carroll’s Queen of Hearts is a horrible person intensely disliked by all other characters). Where Koszto­lányi has Szív Királynő ‘Queen of Hearts’ and the Varró siblings have Kőr Dáma ‘Dame of Cœurs’, I chose the hybrid Kőr Királynő ‘Queen of Cœurs’, as I felt that it was important to emphasize the contrast between the power this characters wields, which enables her to repeatedly pronounce the order “Off with his head!”, and the fact that ultimately she is only a piece of cardboard.
Ehhez hasonló kihívást jelent a „Cheshire Cat” magyarra fordítása. Kosztolányi szövegében ő „Fakutya”, a Varró test­vérekében pedig „Nevető Macska”. Én olyasvalamit akar­tam, ami úgy hangzik, mint egy létező kifejezés, megfelel az illusztrációknak, és benne van az utalás a vigyorgásra is. A „Fakutyából” így lett „Famacska”, és ha esetleg nem lenne egyértelmű a kapcsolat, a Hercegnő rávilágít a hatodik fejezetben: „Nem tudtam, hogy a famacskák mindig vigyorognak. Ami azt illeti, azt sem tudtam, hogy a macskák tudnak vigyorogni.” „Mind tudnak, fakutyák is, famacskák is”—így a Her­cegnő, „és legtöbbjük vigyorog is.”		The name of the Cheshire Cat represents a similar challenge for the Hungarian translator. Kosztolányi has Fakutya ‘Wooden Dog’, a reference to the peculiar saying “grins like the wooden dog”. Zsuzsa and Dániel Varró opted for Nevető Macska ‘Laughing Cat’. I wanted something that sounded like an existing expression, corresponded to the illustrations, and also retained the element of grinning. Famacska ‘Wooden Cat’ is similar to Fakutya, and, in case the refer­ence is not straightforward enough, the Duchess reinforces the connection in Chapter VI: „Nem tudtam, hogy a famacskák mindig vigyorognak. Ami azt illeti, azt sem tudtam, hogy a macskák tudnak vigyorogni.” „Mind tudnak, fakutyák is, famacskák is”—így a Her­cegnő, „és legtöbbjük vigyorog is.” [“I didn’t know that wooden cats always grinned; in fact, I didn’t know that cats could grin.” “They all can, wooden dogs and wooden cats,” said the Duchess; “and most of ’em do.”]
Az összes létező Aliz-fordítás részletes elemzésére itt nincs mód, de muszáj röviden megemlítenem a Varró testvérek 2009-es fordítását, amelyben a Kosztolányi-változat sok problémája—vagy legalábbis amik huszonegyedik századi szemszögből annak tűnnek—ki lett javítva. Varró Zsuzsa prózája Carroll Alice-ének viszonylag pontos ábrázolása, nem pedig kreatív átírás, bár néhány döntése talán indoko­latlannak tűnhet (például Dinából Durci lesz, a Mormota Vombattá változik, a Hercegnő pedig „Baronesz”-ként jelenik meg, ami a legtöbb olvasó és valószínűleg minden gyerek számára ismeretlen szó). Ami viszont a verseket illeti, Varró Dániel észrevehetően ráhúzza a saját költői stílusát a magyar szövegre. A saját költeményeihez hasonlóan új szóösszetételeket komponál a frappáns rímekhez (aligátor—hal-igától), nemsztenderd írásmódot használ, ami modern hétköznapi beszédre emlékeztet (lécci), és a Fehér Nyúl által a tárgyaláson felolvasott négysoros verset belső rímekkel és asszonáncokkal teli szellemességgé bővíti: „Jól eloroztam a legszebb kekszet, Most ti nem esztek kekszet, nesztek!” Mindez egy olyan magyar szöveget eredményez, amit öröm olvasni, de ami keveset árul el Carroll stílusáról a magyar olvasónak, aki nem tudja eredetiben olvasni.		A detailed analysis of all existing translations of Alice is beyond the scope of this foreword, but I must briefly mention the 2009 translation by the Varró siblings, which rectified many of the problems, or what seem like problems from a twenty-first-century perspective, in Kosztolányi’s version. Zsuzsa Varró’s prose is a relatively accurate representation, rather than a creative rewriting, of Carroll’s Alice, although some of her decisions might seem unjustified (for example, Dina becomes Durci ‘Sulky’, the Dormouse is turned into a Wombat, and “Duchess” is rendered as Baronesz ‘Baroness’, an unrecognizable word for most readers, and certainly for most children). However, as far as the poems are concerned, Dániel Varró has very much imposed his own poetic style on the Hungarian text. Similarly to his own poetry, he coins new compounds such as hal-igától ‘from the fish-yoke’ to create amusing and clever rhymes (aligátor—hal-igától), he uses eye-dialect to mimic contemporary casual speech (lécci ‘pleez’), and he expands the simple four-line poem read by the White Rabbit at the trial into a feat of wit full of internal rhymes and assonance: „Jól eloroztam a legszebb kekszet, Most ti nem esztek kekszet, nesztek!” [I cleverly stole the prettiest biscuit, so there, now you won’t eat biscuit]. The end result is a Hungarian translation that is a joy to read, but one that gives little idea of Carroll’s style to the Hungarian reader who is unable to read the original.
Az volt a célom, hogy olyan pontos fordítást készítsek, ami egy kétnyelvű kiadásban is megállná a helyét, de ami ugyanakkor élvezetes és természetesen hangzik. Meg­próbáltam az angol szöveg humorát átültetni a magyarba, amennyire ezt az eredeti szellemiségéhez való hűség engedi; hogy ez sikerült-e, azt döntse el az olvasó. A legtöbb vers­be­tétet nagyjából szó szerint fordítottam, a „Twinkle, twinkle little bat” kivételével, amit a kortárs angol közönség jól ismer: itt egy hasonlóan népszerű magyar altatót írtam át. „Az Álteknős története” című fejezetben Babits Mihály Dante-fordításának enyhén módosított változatát használtam („A Szeretet mozgat napot és minden csillagot”), és Arany János Shakespeare-fordítását („Légy, minő vagy, ked­ve­sem”).		My aim has been to prepare a translation that is accurate enough for a bilingual edition, but is enjoyable and flows smoothly. I tried to transpose the humour in the English text to the Hungarian as far as possible while remaining true to the spirit of the original; whether or not I have succeeded is for the reader to decide. I translated most of the poetry fairly literally, with the exception of “Twinkle, twinkle little bat”, which is well known to the contemporary English audience: here I rewrote a similarly popular Hungarian song. In “The Mock-Turtle’s Story” I used a slightly modified version of Mihály Babits’s translation of Dante (“A Szeretet mozgat napot és minden csillagot”), and János Arany’s translation of Shakespeare (“Légy, minő vagy, kedvesem”).
Hálás vagyok Michael Eversonnak hozzáértő tanácsáért, és azért, hogy hajlandó volt kiadni egy fiatal fordító munkáját. Köszönettel tartozom barátomnak és kollégámnak, Kőszeghy Annának, aki konstruktív javaslatokat tett a magyar szöveggel kapcsolatban. Ezt a fordítást a nagymamámnak, Juditnak ajánlom, aki maga is fordító, és akitől az alapokat megtanultam sok évvel ezelőtt.		I am grateful to Michael Everson for his expert advice and his willingness to publish the work of an emerging translator. I am also indebted to my friend and colleague Anna Kőszeghy for her constructive suggestions regarding the Hungarian text. This translation is dedicated to my wonder­ful grandmother, Judit, herself a translator, who taught me the basics many years ago.
—Szilágyi Anikó Glasgow 2013		—Anikó Szilágyi Glasgow 2013